Tegnap az ostrák- magyar focimérkőzést a fiammal együtt néztem. Eddig nem nagyon érdekelte őt a dolog, most egymást követték a kérdések:
- A magyarok kikkel harcolnak?
- Az nem harc, játszanak.
- Akkor a piros miért kiabál?
Kapóra jött a 75. perc táján, hogy el kellett szaladnom a LIDL-be, a fiam jelezte, hogy jön velem. Mondom ez szuper, megállunk a Sport7 előtt és végignézzük a mérkőzést. Ott láttuk a második magyar gólt. majd a játékidő végét jelző sípszót, majd örömkönnyeket kigyúrt, tetovált emberek szemében. Dudáló autók, mosolygó emberek az utcán, valami olyan érződött, amit én még soha nem tapasztaltam. Igen. Nemzet lett a népből. Ismét.
Ahogy sétálunk felém fordul a fiam:
- Apuci, most mindenki boldog, aki magyar, ugye?
- Igen fiam, aki magyar, az boldog... - közben azokra gondoltam akik hetek óta szidták a csapatot, napok óta azért szorítottak, hogy vereséget szenvedjen a nemzeti tizenegy, azokra, akik fogadóirodákban a sajátjaik ellen fogadtak nyereségvágyból és Illyés Gyula jutott eszembe: „Magyar az, akinek fáj Trianon – a többi csak állampolgár!
Ne haragudj Előd, én tévedtem, azok ott tizenegyen tényleg harcoltak. Értünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése